M á r n e m e m l é k s z e m r á d
Hamvas arcok közt nem látlak már,
évente fakul arcod képe,
mélyen az én emlékeimben.
Selymes hangod nem hallom többé,
ahogy felidézem régi éned,
elhalkul dallamos nevetésed.
Mosolyod eltűnik a ködben,
elmosódik elmémben a kép,
elnyeli ajkaid a messzeség.
már álmaimban sem látlak,
ott is üldöznek a sötét árnyak.
Néha megpróbállak felidézni,
ahogy felém jössz a messzeségből,
de nem marad semmi arcképedből.
Elhalványult az idő múltán,
s ahogy közelebb érsz az úton,
arcképed újra, újra kifakul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése