Kavicsok

Ez a vers kb 10 éves

                                                                                                  S z ü r k ü l e t 

           

Este a falu mindig oly csöndes,

most toronyóra hangja sem röpdes.

Csak fekszem a durva, szálkás padon, 

hangoktól takarom fehér arcom.                               

Fekete ruhám kissé elkopott,

cipőmről a festék lepattogott.

Sötét tüll felgyűrődött szoknyámon,

tüzes csókod még mindig ég számon.

Síron fekete holló kopácsol,

s a fűzfa egy kerítést korbácsol. 

Szomorú, lelóg egész a földre,                                                                            

simogatja a méz avart körbe.

Nő pár rózsa lent a réten,

mely szürke és avas, minden évben.

Többszínű és borongós az égbolt,

az ereimben áradó vér holt.

Úgy érzem, csak méreg folyik bennem,

szemem a messzeségre szegezem.

A kies, kopott úton nincs más,

csak jó távol, egy-két torz kőrakás.

S varjú károg erdei tölgy felett,

azt károgja: az ősz elérkezett.

Körmömet belevájom a padba,

elszállt az érzékiség hangja.

Egy könnycsepp csorog halkan arcomon,

reszelőssé vált kiszáradt torkom.

Tágabbra nyitom nedves szemem,

hosszú hajam szelekkel libben.

Hollófekete, néhány hullámmal,

fuvallat kapdossa szálaival.

Poros az út, most halk a temető,

egyre jobban szeles már az idő.

Hajlongtatja a hatalmas fákat,

töri vízparton a gyönge nádat.

Egy orgonaének zendül távol,

a mozgásban valami meggátol...

Mintha megbénultam volna, s vérzek.

Bőrömön képzelt érintés éget.

Az érintés olyan, mint a márvány,

mintha csak gyöngén te érnél hozzám.

Feketén játszik a vaskerítés,

mintha be lennék zárva, kísértés...

Temető zugában, ünnepnapon,

fűzfa alatt fekszem egy kis padon.

Nyirkos őszi szél fújja arcom,

fekete ruhámban mohón alszom...

... nem is alszom én, ébren álmodom,

tán nyitva a szemem, nem is tudom...