L é l e k t ü k ö r
Vonz a tükör, arcod nézed,
kergetik egymást elmédben a képek.
Ódon padlás ősi tükre,
megbabonáz rabul ejtve.
Kissé karcos, néhol foltos,
régi darab, mégis pontos.
Képmásod méregeted,
mondd, mit suttog a tükör neked?
Bevillannak botlásaid,
ahogy vizsgálgatod vonásaid.
Lelked jó? Vagy szennyes, kopott?
Van e, aki tőled jót is kapott?
Mire akar tanítani?
Elértek e az élet tanácsai?
Jajgatás, hörgés,
te sarad a mennydörgés!
Arcod hirtelen halványul,
a szívverésed meglódul.
Fekete a kép,
a valód marja szét.
Mocskos a tükör, pedig letörölted,
belevájod tíz körmödet.
Egyre torzabb arcod,
s te kétségbeesetten kaparászod.
Bánod a bűnöd,
de a szégyent nem győzöd,
hiába futnál,
egy lépést sem jutnál.
Tagadod a lényeget,
de nem fedi a lényedet,
lebuktál, nincs tovább,
nálad e tükör sem mostohább.
Fojt a torkod,
lelked tükre mocskos.
Halálos penész,
mindent felemészt.
Varázstükör ez, súgja az elme,
égi erő rejlik benne.
Valód kirajzolódik,
s reszketsz, mert a tükörképed elmosolyodik…
A gonosz néz vissza rád,
kiáltod, nem a te hibád!
Nem hiszi senki,
vége volt, ennyi.
Reccsen az üveg, ahogy törik,
nyílt sebből a véred folyik.
Szilánk potyog,
a bensőd zokog.
Összezuhansz, megremegsz,
fáj, de nem a seb.
Vörös csík araszol könyöködig,
összegömbölyödsz, tán időtlen időkig.
Amit lehet elvettél,
hencegtél és nevettél!
Kimutattad rejtett éned,
méreg a te minden részed!
Felpillantva látod, a tükör sértetlen.
De te üres vagy… Lelketlen.
Belenézve arcod sehol,
„lelketlen” ismétli a dal valahol.
Felcsendül a pokol éneke,
ez a romlottaknak végzete.
Hollók jöttek lelkedért,
fájdalmad az égig ér!
Vár a gyötrelem, a dögök elevenen tépnek,
reggelire kapnak meg majd téged.
De az érzés soha el nem múlik,
tested mindörökké kínban úszik.
Tagadva menekülsz,
hátha nem szembesülsz,
nem vigyázva, őrülten elrohansz,
de a padlás létrájáról... a mélybe zuhansz…
*
Még mindig áll az ősi tükör,
gondosan zárt ajtók mögött.
De egyesek előtt nyitva áll,
vigyázz, nehogy rátalálj!
